Vezeklés

 

Vezeklés

Lábamon még egykedvűn

nyújtóznak a vénák,

de már a távolban,

a magasban

köröznek a héják.

Még lüktet a vér

a kék, meleg

erekben, mint

kúsznak áramlatok

mély tengerekben.

Halk bennem a szó,

oly száraz a szám,

nem könyörög,

a magam jussa az, hogy

néma esdeklésem

a létből kipörög.

A bűnök a tanúim,

miket cselekedtem,

követnek s körbevesznek,

miket elfeledtem.

Olyan érzés, nehéz,

letaglóz a bú,

vívódás ez, kemény

lelki háború.

Csendben zajlik,

nem szólnak

hangos szirénák,

a közelben mégis

lihegnek vad,

csörtető hiénák.

Foltosak, kormosak,

rám villog a szemük,

marcangol vádló,

hideg tekintetük.

Mindegy, fizetségem az

hogy lehanyatlom,

majd fekszem kemény

göröngyeimen,

ha haragszom.

Békém fénytörése lesz,

ha visszaszólok,

ítéletre jogosító

önrágalmazó ok.

Nem könnyebb inkább,

ha mindezt elengedem?

A sok tüske-szisszenést ha

mélyen eltemetem?!

Lábamon még, lám,

hogy futnak,

lüktetnek a vénák,

felettük könnyedén a

mulandóság lép át.

Egy barna levelet

cirógat a szél,

neki gyönyörű teher,

hasa alatt sok szép

tavasz csírája

áttelel.

2022. 03. 21.