Miért szeretem? Verselemzés

Miért szeretem?

Afanaszij Fet

A törpe erdő széleig

Verselemzés

Afanaszij Fet

A TÖRPE ERDŐ SZÉLEIG

A törpe erdő széleig

a rozs dús zöldbe öltözött,

az ifjú fecskeraj pedig

cikkanva száll a föld fölött.

És napról napra mézesebb

az illat, s árad parttalan,

s fénylő szántóföldek felett

lágy hullám rezdül, zöld arany.

Aztán, ha lankaszt a gyönyör,

elhal a madarak szava,

s nagy villámfények, messziről,

villognak egész éjszaka.

Lothár László fordítása

     Első nekifutásra meg merném kockáztatni, hogy Lothár László fordítása jobb, mint az eredeti vers, legalábbis magyar nyelven. Formailag tökéletes, hibátlan, magával ragadó, bűbájos érzésvilágot tükröző.

     Már a cím, ill. az abból fakadó első sor is messze eltér az átlagos megjelölésektől, hiszen nem sablonszerű törpe erdőről beszélni. Hogy törpének mondja az erdőt, már ez is egy tudatos bájat sugároz ki magából, hiszen nem egy rengeteg nagy, és ijesztő, elnyelni képes erdőről beszél, hanem egy aprócskáról, amely nyilván nem félelmetes. Hogy is lenne az törpeségéből kifolyólag. Sokkal inkább olyan, amelyet könnyen belát a szem, könnyen átlátni és megragadni képes a lélek, s amelyet könnyű magunkhoz közel érezni.

     Rögtön húz is egy képzeletbeli sávot, a „széleig”, tehát nem mosódik el a forma, hanem ez a megjelölt határvonal egyben élet is ad a képnek és a színeket ezáltal élessé teszi, sőt fölerősíti.

     A rozs dús zöldbe öltözése nyilván a tavaszt idézi, hiszen tavasszal szoktak bezöldülni olyan istenigazán a növények, amikor kiszabadítják magukat a mag fogságából és meglódulnak a fejlődés szárnyaló útján fölfelé és a halvány színektől a dúsabb, teltebb, markánsabb, öblösebb tónusok felé haladnak.

     A dússág egyben az egészséget is hirdeti, ez egy olyan rozstábla, amelyet az ég bőséges áldásban részesített, harmat, eső, napfény, az alkonyatok langymelege, a szellők simogatása. Nyoma sincs valamiféle emberi, torz eredményű beavatkozásnak, egy célon túllőtt permetezésnek, amely itt-ott kisebb-nagyobb mértékben berozsdásítja a táblát, betegfoltokat produkál, amelyek tönkreteszik nem csak a termés súlyra mérhető részét, de sokkal inkább belerondít az összkép harmóniájába, a táj sziluettjének lenyűgöző érintetlenségébe.

     De jobb is ha az ember nem nyúl bele a táj természet adta szépségébe. Épp elég hogy elveti a magot, az még mondjuk a sajátja, hogy a karját lengetve szétszórja azokat /ha éppen nem géppel csinálja/, de az utógondozást már jobb ha nem felügyeli, hanem rábízza a fölülről programozott természetre, hogy az végigvigye a folyamatot és kihozza a maximumot a megvalósítható lehetőségek közül.

     Az ember szeme-szíve rá van hangolva a természet szépségeire, feltéve ha a civilizáció mesterséges fényei és illatai nem nyomják el benne a tisztaság eredendően lebilincselő élményét. A mesterséges környezet ebből semmit sem tud kihozni, sőt a városi légkörben élés hosszú távon még sorvasztja is az ilyen élmények meglátására és kiélvezésére való képességét az embernek.

     Az ifjú fecskeraj cikkanva szállása a szabadság látványát sugározza, hogy mindenféle megkötés nélkül arra szállnak, és úgy ahogyan akarnak. Ez annak a felemelő érzésnek a szándékos megragadása és bemutatása, hogy az ember egy szabad lény, aki ezt a madárszárnyalást nem csak a szemével képes látni, hanem a közvetített érzésvilágos is át tudja venni.

     Hogy végső soron az élet megkötözöttségek nélkül szép, csak a repülés szabályainak alapharmóniáit kell beépíteni az ember mozgáskészségének a rendszerébe. A fecske is ismeri a mozgáskoordináció szabályait, mert az ösztönébe van írva, de az embernek ezt élete folyamán kell megtanulnia, és akkor válik szabaddá, ha ezt hiba nélkül megtanulta és harmonikusan kivitelezni képes.

     Az ifjúság és a cikkanva röppenés összefüggenek, egyikből következik a másik, az ember is addig fiatal, amíg cikkanó mozdulatokra képes, vagyis a felhőtlen játszadozásra való hajlamát nem öli ki magából azzal, hogy felnőtté válik és elfelejti a játszadozás felhőtlen vidámságát, ami gyerekkorában a sajátja volt.

     A fecske amúgy is szeret a föld közelében repülni, mert akkor érzi a manőverezés örömét, hogy tudatosan tart egy távolságot, amely azt az érzést erősíti benne, hogy mégis mindvégig ura a helyzetnek, ura a föld vonzásának, de legyőzi azt, mivel nem annak az alárendelt szolgája, hanem ura és meghódítója. Anélkül természetesen, hogy kárt tenne benne, vagy magában, vagy a látvány egészében.

     A napról napra mézesebb illat a virágba borulást és az érés felé történő haladást szimbolizálja, amikor egyre teltebben lesznek a színek, az illatok, egyre teltebb a látvány és a haladás a kör közepétől egyre szélesebb körben és kifelé történik. Mint amikor egy követ dobsz egy mozdulatlan víztükör tetejére, és ahogy süllyed lefelé a kő, a hullámok is egyre szélesebb körben közelítenek a part felé. Itt az illat járja be ugyanazt az utat, és azzal egy időben és azzal összhangban a hullám rezdülés megnyilvánulása a zöld arany által valósul meg. A rozs zöld aranya az, ami a látvány dominánsabb karaktere, hiszen az van a látvány középpontjában, a fecskeraj is ennek kiegészítője és mindenképpen üde színfoltja.

     A lágy hullámban a szellő is megjelenik, hiszen a kép nem mozdulatlan, hanem egy folyamatos lüktetés, a természet pulzáló szépségének megragadható látványa. Itt minden összhangban mozdul, minden arányosan mutatkozik, és minden pontosan kimérten kínálja fel az élvezetet az emberi szemnek és a tudatnak. Nyilván ennek a fecskék is valamilyen szinten haszonélvezői, azért is cikáznak felhőtlen mámorban és nem gubbasztanak valami megmerevült dróton.

     A fénylő szántóföld az ég és a föld összeköttetését mutatják, hiszen az fénylik, ami fölülről fényt kap, a fényben sarjadzik az élet, a felnövekvő csírája az elhaló magnak.

     A gyönyör lankadása jelzi, hogy a nappalt és nappal élményeit hátára vette a pillanat mulandósága, de egy újabb fordulat jön, mert az éjszaka is tartogat legalább olyan szép élményeket, mint a nappal, amelynek élményei még nem hűltek ki, hanem tart a hatásuk.

     A madarak szavának elhalkulása utalás a még meglévőre, arra, ami már nem domináns tényező, hanem mintegy háttérzene, aláfesti a hangulatot, hogy az élmény még gyönyörteljesebb legyen.

     Ahogy egy színházban egyik szín követi a másikat, és mindig újabb és újabb kellékek és berendezési tárgyak viszik előre a végkifejlet felé a történetet, a természetben ugyanúgy követik egymást a látvány gazdag események. Hiszen az éjszakának ugyanúgy meg vannak a szépségei, mint a kötetlenül kibontakozó nappalnak, amely az éjszaka öleléséből bontakozik ki megunhatatlan rendszerességgel.

     A madarak szavát felváltják a villámfények, amik átvették a stafétabotot, hogy a gyönyörök ízét, zamatát tovább vigyék, és megkoronázzák a mámor érzését, amit a látvány érett, jó bora felkínál. Hogy az ember megrészegedjen tőle, nem durván, hanem csak a szépségre gerjedő mértékben és a feloldódásra inspiráló lelki attitűdben.

     A nagy villámfények az élmény terjedelmét hivatottak demonstrálni, hogy az milyen széles körben és mindent átfogóan kiterjed. A messziről való villogása a fénynek egy szüntelen ismétlődő jelzés, hogy az élet él és élni akar, hogy a szépség felette áll a teljes sötétségbe zuhanó elmúlásnak. Hogy a létezés egy szűnni nem akaró lágy ritmusa azoknak az isteni áldásoknak, amik az anyagba rejtve ilyen természetes szépségekben nyilvánulnak meg.

     Egész éjszaka és messziről. Mert így a látvány az egész égboltot beborítja, hiszen a látvány függönye szét van húzva, és az élvezet határai ki vannak nyújtva a végső határokig.

     A látvány még annak is gyönyörű, aki egymaga esik bódulatba ilyen látványok okán, hát még annak, akinek megadatik, hogy ezeket a földöntúli, de mégis a földi körülményekhez szabott csodákat azzal élje át, akit szeret az ő lelke.