Miért szeretem? Verselemzés

Miért szeretem?

Váci Mihály

Virág 

Verselemzés

Váci Mihály

VIRÁG

Hajamban mennyi csók illata fészkel,

mint rozs tövén a fürj-sírású szél,

szememben szomjas vágyak nyája térdel

szerelmed kóborló vizeinél.

Állad remegve fogom kezembe,

és arcodat, mint lámpát fordítom

a homlokomra: – Láss! És mondd, szeretsz-e,

mikor szeretni magam nem tudom.

De jó lenne még dúdolva-sírva

átcsavarogni néhány éjszakát,

s nézni, mikor ruháidból kinyílva

karcsún derengsz, illatozó virág.

    Nem hinném, hogy valaha született volna ennél szebben megfogalmazott szerelmi vallomás, mint ami ebben az első négy sorban található. Itt olyan szent és nemes érzések vannak kifejezve költői nyelven, amelyek képesek évszázadokon át szárnyalni, és akármilyen nagy rombolást okozó világháborúkon át újra és újra hirdetni az élet igenlését, a szerelem megújulását, a vágyat a mindenkori újrakezdésre, a Kedves megtalálására, a hozzá való szent közeledésre.

     A haj említése a selyem finomságát hozza szinte tapintható közelségbe, amelyben a költő a csókok illatát, mint a tavasz illatát küldi az éteren át a Kedves felé, amely számára létező, valóságos személy lehet, bár ezt a versből nem tudjuk meg. De a hangsúly nem is ezen van, hogy kicsoda az illető, hanem azon, hogy a szerelem érzése úgy lapul meg férfi és nő között kihunyhatatlanul, mint a virágszirmok közt rejlő színes-illatos porszem és a szálló méhecske között, hiszen mindkettő arra hivatott, hogy megtalálják egymást, és végbemenjen a megtermékenyítés lelki szövődménye, a szerelem és a belőle fakadó élet virágzásának és gyümölcstermésének átmentése korszakokon át.

     Ki viszi át a szerelmet – kérdezi a költő /N.L./, és itt megfogalmazódik ugyanez a szent vágy, a szerelem átlibbentésének a vágya két part között, melyet az elmúlás szakadéka választ el, s amelyet újra meg újra vágya az embernek legyőzni és felette a legnemesebb szárnyalással átsuhanni.

     A csók illatának a fészkelése ezt a vágyat fejezi ki: olyan érzéssel közelít a Kedves felé, amely mentes minden anyagi megkötözöttségtől, ennélfogva az szabadon szárnyalhat, mint rozs tövén a fürj sírású szél. A szabadságot rejti el a rozstábla mélyén, ahol a fürjek is rejtőznek, ahol a szél is énekelni szokott, hogy a tavaszok illatos dallamát árassza a mezők, dombok felett.

     A szem a lélek tükre, a léleknek szomjas vágya az, hogy megtalálja a Kedvest, amely ihletet ad az újra meg újra megfoganó érzés kifejezésére, annak átküldésére a túlsó partra, ahol az örök beteljesülés rejtőzik. A szomjas vágyak nyája keresi a szerelem kóborló vizeit, hogy szomját olthassa, és beteljesíthesse létezésének ősi rendeltetését.

     A letérdelés az ivás előkészületének szent mozzanata, ahhoz hogy ihasson a nyáj, ki kell hogy fejezze az alázatát a víz iránt. A férfi sem uralkodni akar vágyainak tárgyát keresvén, hanem illendően meghajol az előtt, hogy annak méltóságát kidomborítsa, hogy az mekkora érték számára, annak megtalálása, ápolása és megőrzése.

     A Kedves állának a kézbe fogása, és lámpaként való fordítása utalás arra, hogy az ember a saját méltóságát mintegy mérlegre teszi, hogy alkalmas-e arra, hogy a szerelmet átmentse mintegy a túlsó partra, hogy méltó-e az élet virágoztatására, annak továbbadására, továbbvitelére. És saját érezhető hiányosságai nem teszik-e méltatlanná ennek a szent feladatnak a beteljesítésére. Érzi ezeknek a hiányosságoknak a súlyát, de a döntést ő maga nem hozza meg, hanem átruházza azt a Kedves személyére, hogy döntse el ő.

     Ugyanakkor kifejezi azt a vágyát is, ha netán erre méltatlannak bizonyulna, de mégis legyen része benne, ha csak ideig-óráig is, az is egy óriási érték a számára. Néhány éjszaka átcsavargásának a meghitt pillanatai, miközben a beteljesülés mámora megérinti őt, és eltölti a vágyott érzéssel, a küldetés beteljesítésének tudatával.

      A dúdolva-sírva való éjszakai csavargásban kiérződik a a virágszirmok elhervadásával való kényszerű szembenézés kikerülhetetlensége, mindazonáltal annak gyönyörűsége is felsejlik, hogy ez az élmény /a beteljesült szerelem/ olyannyira feledhetetlen, hogy minden fájdalmas vesztesége ellenére érdemes érte vállalni minden áldozatot, hogy az embernek része lehessen benne az alkonyba boruló nap lassan kihunyó fényeinek közepette...