Belőled semmi nem elég

 

BELŐLED SEMMI NEM ELÉG

Azt hittem könnyed játék csupán,

és az érzés meg nem érint,

elandalgok majd bús hívségek okán,

ó, mennyi csalódás visszarémlik.

A vágyak, ó hogy elröppentek,

az álmok, ó hogy messze szálltak,

a tudatlanok, a jöttek-mentek,

amik hangtalanul rám találtak.

S gondoltam ismét, legyen vége,

hulljon darabokra rögvest-rögtön,

hogy ne gyötörjön az emléke,

ne tartson fogva örökös börtön.

És nem mozdulhattam,

és nem menekülhettem,

a szívemnek szót fogadtam,

mert mást nem tehettem.

Tudom, hogy fent az ég örök,

és alul az elmúlás dübörög,

hát ragyogjon kire méltó az ég,

belőled semmi nem elég!

Tőlem senki már nem vesz el,

hol nem leszek, ott is ott leszel,

hol szétporlad nyomom homokvára,

a közelléted azt megtalálja.

Zúgnak alant mord harangok,

száll felettük mandolin-ének,

csillag vagyok, feléd tartok,

tűz vagy, karjaink elégnek.

Hullunk lassan ezüst tóba,

az éjszakába, króm sötétbe,

mint suhanó árnyként múló óra,

hullunk a hold végtelenébe.

Jöjj, az elmúlás keringtet,

a nemlétezés vágya bágyaszt,

ölelj, csókod tüze éltet,

szítson szemed fénye támaszt.

S ha múltunk lenne épp örök,

emlék, mely a létből kipörög,

vágy, amiért minden hiába,

amely siklik az idő bársonyába.

Fürgén úszik velünk égi csónak,

hullámok fürgén keringőznek,

fátylad elé szirmok omolnak,

hajadon a fény-fürtjei nőnek.

Nyomunkban szétomlás vegyül,

létem léteddel elszenderül,

izzó testünk hunyó parázsa ég,

belőled semmi nem elég!

2016.