A mező illata

A MEZŐ ILLATA

Must és méz drága keveréke,

virágok elnyűhetetlen fészke,

tarka-lágy összevisszaság,

ég-ihlette csókos ágy. 

Örömben kirajzó rúzs szaga, 

szénabódulatos éjszaka, 

harangvirághabos felhők, 

a réten mind összecsendülendők. 

Hol megbúvik szerelem-bibéje,  

s beleborzong mályvavirág mélye, 

tulipánszirom hol pírt lapátol, 

s a margarétás völgy beomlik a vágytól,

tavaszok pironkodnak ott s alkony parázslik, 

s lengenek gyöngylehellő rózsafa-fáslik, 

hol hegedűcincogása van a fénynek, 

s lobogása a tarlótűz lidércnek,

s színeknek hömpölygő görögtüze, 

s szűz hajnaloknak üzekedő hűvöse. 

Mind tikkadt mámor, frissítő gyönyör, 

ruhátlan nyár, mely térden könyököl,  

és feltárulnak a drága-míves ércek, 

a hepehupás, fűszálpihés bércek. 

Asszony ez, karcsú szépségfolyam, 

hóna alja zsámbékos árokpart – olyan, 

haja mennyből szőtt füzek árja, 

a karja eget ölelő, ha kitárja. 

E bódulat nem űz, zsibongat, 

nem integet s vakít, cirógat,

örömed s bánatod nem felejted,

ha a mező illatába hemperegtet?!

2002.

A Holdfény kertek alatt című kötetből