Vezeklés

 

Vezeklés

Lábamon még egykedvűn

nyújtóznak a vénák,

de már a távolban,

a magasban

köröznek a héják.

Még lüktet a vér

a kék, meleg

erekben, mint

kúsznak áramlatok

mély tengerekben.

Halk bennem a szó,

oly száraz a szám,

nem könyörög,

a magam jussa az, hogy

néma esdeklésem

a létből kipörög.

A bűnök a tanúim,

miket cselekedtem,

követnek s körbevesznek,

miket elfeledtem.

Olyan érzés, nehéz,

letaglóz a bú,

vívódás ez, kemény

lelki háború.

Csendben zajlik,

nem szólnak

hangos szirénák,

a közelben mégis

lihegnek vad,

csörtető hiénák.

Foltosak, kormosak,

rám villog a szemük,

marcangol vádló,

hideg tekintetük.

Mindegy, fizetségem az

hogy lehanyatlom,

majd fekszem kemény

göröngyeimen,

ha haragszom.

Békém fénytörése lesz,

ha visszaszólok,

ítéletre jogosító

önrágalmazó ok.

Nem könnyebb inkább,

ha mindezt elengedem?

A sok tüske-szisszenést ha

mélyen eltemetem?!

Lábamon még, lám,

hogy futnak,

lüktetnek a vénák,

felettük könnyedén a

mulandóság lép át.

Egy barna levelet

cirógat a szél,

neki gyönyörű teher,

hasa alatt sok szép

tavasz csírája

áttelel.

2022. 03. 21.

A pillanat örökkévalósága

 

A pillanat örökkévalósága

A szerelem ereje

mikor utat tör,

a mulandóság fájdalma

többé nem gyötör,

itt és most nekünk

virul az élet.

Súgd az öröm szavát,

hogy felhővel szálljon,

dúdolja könnyen a szél,

hogy muzsikáljon, míg

peregnek a múlt romjai,

s az emlékek.

Hidd és érezd át

hogy szabad vagy,

az örökkévalóság

te magad vagy,

nem űznek viharok,

régi bánatok már

nem fájnak.

Béke és csend

tükre a szemedben,

kezed elsimul

a tenyeremben,

szent hajléka lettünk

az öröklét pillanatának.

Mosolyod olyan,

mint ezüst márvány,

éppen fölénk hajlik

egy szivárvány,

körülöttünk őzek

kergetőznek.

Hajadban virágok

csokorba fonva,

az erdő must illata

száll és reánk omolva

a rét színei immár

elébünk jönnek.

2022. 03. 19.

Magyarok vagyunk

 

Magyarok vagyunk

Magyarok vagyunk ihajja,

magyarok vagyunk csuhajja,

értékeinket építjük a jóra.

Magyarok vagyunk hébe-hóba,

magyarok vagyunk itt a helyünk!

Nem nézünk a számítókra.

Magyarok vagyunk, meddig leszünk?

Magyarok vagyunk, ha szeretünk,

mert magyarnak lenni jó.

Akik igazán magyarok voltak,

mindig a szívünkből szóltak,

nem volt közöttük ámító!

Ki magyarnak született,

sok szomorú terhet visz,

könnyeset és sok vidámat.

Ki bátorítja a rászorulót,

testvére mind a magyarnak,

mert ők a jövőbe látnak.

Ők szülik a békét, legbelül

hordják a holnapok magját,

hírét viszik jobb jelennek.

Ne feledd, hogy magyarnak

lenni nagy felelősség, küldetés,

öröksége ősi kegyelemnek.

Ki más népnek lánya-fia,

nyitva áll előtte az út,

bárkinek, igaz magyarnak.

A feladat nagy, megtanulni

milyennek kell lenni mindnek,

szerénynek, jónak, és szabadnak.

2002. 03. 11.

Milyen vers legyen ebből?

Írnék egy verset, de leblokkoltam. mit lehetne kihozni belőle? eddig jutottam: "magyarok vagyunk ihajja, magyarok vagyunk csuhajja, magyarok vagyunk hébe-hóba, magyarok vagyunk itt a helyünk!"

https://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__muveszetek__11216315-milyen-vers-legyen-ebbol

Őszi, piros virágok

 

ŐSZI, PIROS VIRÁGOK

Fut az idő, tavaszból az őszbe,

elvirágzik minden ami fájdít,

Élet-halál-csók ájulásba rándít,

ősz, ölelj, ölj, kötözz be…

Mit elvesz az Élet, tán nem is adhat,

holtan is élnek, ím a virágok,

nyargalnak az őszbe a tavaszok, az álmok,

születnek, elmúlnak s megmaradnak.

Szent ájulások tüze, a máglyák,

a hunyó s tűnő örök lobogások,

a mindig egyformák és mindig mások,

vágy-fahasábjaim ím elkívánják.

Semmi már minden, mi marasztal,

a voltam s vagyok s tán lennék,

jövőbe hullt ragyogás, egy emlék,

futó zápor a mezőn tavasszal.

Fut az idő, tavaszból az őszbe,

Élet, halál, csók, szent ájulások,

virítnak az őszi, piros virágok,

ölelj, ölj ősz, kötözz be…

2002.

A Holdfény kertek alatt című kötetből

Szerelemben koldus a magány

 

SZERELEMBEN KOLDUS A MAGÁNY

Nekem már az Élet

egy nagy nagy mosoly-talány,

mert akit szeretek,

nem szeret engem az a lány,

s az ilyen szerelemben

koldussá lesz a magány.

Gyermekkoromnak daccal kiküzdött

szeretet-hője

olyanná lett, mint néptelen város

szomorú felhője,

nem hív már haza kiszáradt könnyeim

só-éhes esője.

Batyumban, ha meg-meg zörrennek

a bókos morzsák,

mit egykor hangod jelentett nekem,

balzsam és orvosság,

elkerülöm már az utad

mosoly kövekkel kirakott boldogság.

Hiába kedvezne a sors,

ha talán direkt vagyunk mások mi,

sírtam néhányszor miattad,

különben nem történt semmi,

magányos koldusként is

jó nekem bicegve elmenni.

Ilyen sápadt szerelemre

ne adjon nekünk virágot az Isten,

megbocsátom magamnak,

hogy a szeretetedet elhittem,

mindazt ami szép volt,

emlékeimre fátyolként ráhintem.

Nekem már az Élet

egy nagy-nagy mosoly-talány,

mert akit szeretek,

nem szeret engem az a lány,

s az ilyen szerelemben

koldussá lesz a magány.

  1986.

A Holdfény kertek alatt című kötetből

Katicabogár

 

KATICABOGÁR

Szememben mennyi tűz csóvája lángol,

mint izzó tarlón a lángsugarú nyár,

számban éhes vágyak darázsraja táncol,

szerelmed mézédes fullánkjainál.

Hajadat lágyan simítom tenyerembe

és szemöldököd, mint mécsest fordítom

ajkaimra: - égess!, és mondd, velem leszel-e,

mikor megtorpanok hazafelé menet a félúton.

De szeretnék még annyiszor elébed jönni

izzó tarlókon kószálva, lángsugarú nyár.

S megigézett rovarként Veled a mezőkön röpködni

kicsi, lila pettyes katicabogár.

1986.

A Holdfény kertek alatt című kötetből

Július

 

                        JÚLIUS

Pereg a tűzdob,

s a pince-árnyék

körüllengő hűse

babáz még.

Ágaskodó nyár

lánglovagja tombol,

körültem szunnyadó

napszél szava

dorombol.

Hőjüket kieresztik

az űr-kolóniák,

borzolnak tenger

-áramlatos szellő

szimfóniák.

Bolygók pályájukon

keringnek lihegve,

hold-legyezőjük

sarlója súrol

tovalibegve.

2002.

Ősz-igézet a tengeren

 Ősz-igézet a tengeren

A természet fészke még kellemes, meleg,

Európa fölött nagy kékség tündököl,

de morajlanak már északon a zord tengerek,

a bronzbőrű nyár a sziklákról hullámsírba dől.

Hirtelen lep meg egy hűvöskés érzés

hanyatt fekve a puha homokpadon,

tán percig se tart ez őszi megigézés,

remegések futnak át az aranyló partokon.

A távolban vitorláshajó kontúrja látszik,

hab teste fénylőn nyalja a vizet,

az égen kunkori felhők gyerekhada játszik,

s piheg alatta sok kis Csendes-óceáni sziget.

1997.

Belőled semmi nem elég

 

BELŐLED SEMMI NEM ELÉG

Azt hittem könnyed játék csupán,

és az érzés meg nem érint,

elandalgok majd bús hívségek okán,

ó, mennyi csalódás visszarémlik.

A vágyak, ó hogy elröppentek,

az álmok, ó hogy messze szálltak,

a tudatlanok, a jöttek-mentek,

amik hangtalanul rám találtak.

S gondoltam ismét, legyen vége,

hulljon darabokra rögvest-rögtön,

hogy ne gyötörjön az emléke,

ne tartson fogva örökös börtön.

És nem mozdulhattam,

és nem menekülhettem,

a szívemnek szót fogadtam,

mert mást nem tehettem.

Tudom, hogy fent az ég örök,

és alul az elmúlás dübörög,

hát ragyogjon kire méltó az ég,

belőled semmi nem elég!

Tőlem senki már nem vesz el,

hol nem leszek, ott is ott leszel,

hol szétporlad nyomom homokvára,

a közelléted azt megtalálja.

Zúgnak alant mord harangok,

száll felettük mandolin-ének,

csillag vagyok, feléd tartok,

tűz vagy, karjaink elégnek.

Hullunk lassan ezüst tóba,

az éjszakába, króm sötétbe,

mint suhanó árnyként múló óra,

hullunk a hold végtelenébe.

Jöjj, az elmúlás keringtet,

a nemlétezés vágya bágyaszt,

ölelj, csókod tüze éltet,

szítson szemed fénye támaszt.

S ha múltunk lenne épp örök,

emlék, mely a létből kipörög,

vágy, amiért minden hiába,

amely siklik az idő bársonyába.

Fürgén úszik velünk égi csónak,

hullámok fürgén keringőznek,

fátylad elé szirmok omolnak,

hajadon a fény-fürtjei nőnek.

Nyomunkban szétomlás vegyül,

létem léteddel elszenderül,

izzó testünk hunyó parázsa ég,

belőled semmi nem elég!

2016.