Megtanultam, óh, dehogy ...

 

Megtanultam, óh, dehogy...

Megtanultam,

óh, dehogy, dehogy ...

akadoznak a szótagok,

ami kifejezhetetlen

riadt révületben.

Hiszed, és olykor álmodod,

hogy az időt visszatarthatod,

a pillanatok sodró mámorát,

amikor a percek sóhaja

hangtalan libben át,

a mulandóságra ítélt létben,

valaki tekintetében.

Fogva tart, megkötöz nagyon,

majd szétoszlik, és elenged,

szinte rázkódik a lelked.

Kószáló felhőként az égen,

tűnődve tovasiklik éppen,

súlyos terhét lebocsátja,

s zúgó patakok imája

lesz a pillanat végtelenében.

Minden szó, minden érzés

zilált atomjaira bomlik,

tartanád vissza, mégis eliramlik,

apró pontként sápadó fényben.

Messzire kúszik, mint egy árnyék,

mint felriadó fájdalom-játék,

ami ott tükröződik a szemében.

Az életünk olyan, emberhez

méltó, nehezen viselt lecke,

ámbár ez attól is függ, hogy

könnyedén feledsz-e?

Örömök és búsas bánatok

hű törődése képen,

megtanulsz-e illendőn

elköszönni szépen?

Az elpergő évek megtanítanak

hogyan kell érett felnőtté válni,

de ott legbelül mégis

gyermekként szalutálni.

Gondoz a sors, hűen útba igazít

a titokban beléd oltott illem,

kacagni, sírni, némán búcsúzni

sokkal érettebb szinten.

Gazdag erdők, bátor tölgyek,

amik pazarlón árnyékot adnak,

bársony fűszőnyegek, gyönyörű

virágok, mind-mind itt maradnak.

Ifjú tavaszok, erőtől duzzadó nyarak

érett gyümölcsöket, jó kedvet szülnek,

a türkiz kék égen a bohókás felhők

szállva-kacagva megkönnyebbedülnek.

Régi korok, zilált emlékek

azontúl észbe sem jutnak,

fájdalmas felszisszenések,

álomriasztó zörrenések

örökre a mélyben alusznak.

És akik tapossák majd

sok virágzó fákkal körülvett

kacskaringós utaknak porát,

élvezni fogják majd háborítatlanul

a soha el nem hervadó lila és

fehér orgonák illatát.

2023. 03. 14.