Foszlányai az időnek, a percnek,
tovafutnak puha húrokon át,
meleg fészkei súlytalan
hangoknak, édesdedeknek.
Tán tetten is értem,
a csodát, s hogy megéltem,
a bennem élő alázat
adta, hogy értem,
és hallom, a tudhatatlan
örök titkok hogyan
tárulnak fel
avatatlan lelkek
szelleme előtt,
mit a könnyedség bája
elhaló hangok szelíd
bársonyába szőtt.
Megfoghatatlan,
szent leborulás, és
nincs külön semmi érdem,
talán csak annyi, hogy a
csengő hangok találkozása
közt valamit megéltem.
Valamit, ami örök,
el nem múló, megfogatatlan,
az idő fogságába zárt, elhaló
pillanat, mégis halhatatlan.
Látod, mily könnyűvé lettek
a benned élő, mélybe húzó terhek,
simogatnak halk hangok,
s a zordság szilánkjain túli
súlytalanságba felemelnek.
Nincsenek rá szavak,
a csilingelő dallam alig
hallható égi ölelésbe vegyül.
Hurok, hangok, hangfoszlányok
szétterülő bája, az idő
húrján elszenderül.
Fent lágy hullámok,
alant szétterül valami
nehéz, valami tehetetlen.
Érintése hozzád föl nem ér,
már te magad vagy ami
időtlen, ami érinthetetlen.
Megfoghatatlan talány,
valami földöntúli, égi varázslat,
hangjegye az örökkévalóság
időtlen tereken átsuhanó
ódon hangulatának.
2023. 03. 15.
