Más
ez a búcsú...
Dideregnek
vastag hajókötelek,
kiverten
vonaglik felettük a szél.
Kit
magamban tiltón-vágyva ölelek,
mint
csillék sikolya az idő tengelyén.
Elárvult
magány reszket a parton,
feszíti
szememet a táj.
Emésztve
éget ez a búcsú-harcom,
süvít
bennem a csend és kiabál.
Más
ez a búcsú, mint istenverte jég,
amikor
nekibődül a határnak.
Gyémánt
nem roppan így szét, az emlék
tajtékzó
pernyéi cibálnak.
A
viharban csak egyetlen szál fű
áll
az elemekkel dacolva.
Nincs
a világon hozzád, aki hű,
fűzfák
ága hajlik árva csónakokra.
2016.
